Pionírok nyomában

Pionírok nyomában


avagy 30 nap tömény USA.


N.Y. City > New Jersey > New York > Ontario (Canada) > Pennsylvania > Ohio > Michigan > Indiana > Illinois > Iowa > Minnesota > South-Dakota > Wyoming > Montana > Colorado > Utah > Arizona > Nevada > California > Baja Cal. (Mexico)

USA nagyobb térképen való megjelenítése

1. nap (július 5. csütörtök)

Az utazás első napja még a felkészülés és várakozás időszakában felgyülemlett feszültségében zajlik. Csak nehogy közbe jöjjön valami! El ne aludjuk a repülőgép indulást! (Bár erre még soha nem volt példa.) Senki ne legyen beteg! (Erre már volt precedens, de azért elindultunk.) Mégiscsak életünk eddigi legnagyobb útjáról van szó, ha nem is kilométerben, de időben, szervezésben, látnivalókban mindenképp. Ahogy elhagyta a repülő Ferihegyet, ez a feszültség átment izgatott várakozásba. Az első lépéseken túl vagyunk, a kaland megkezdődött.
A londoni Heathrow repülőtéren újabb biztonsági intézkedéssel örvendeztette meg a kreatív reptéri biztonsági szolgálat, a gyanútlan turistákat. Kérdező emberek állítják meg az átszállni igyekező utasokat, és arról faggatnak, hogy tényleg tiéd-e a bőrönd, amit éppen vonszolsz magad után? És hogy te pakoltad-e be egyedül, meg ilyesmik. Aztán volt még egy órás csúszás is (nem tudom, mi lesz itt három hét múlva, ha kezdődik az olimpia), de ezt leszámítva gördülékenyen ment az utazás. Csak annyi említésre méltót figyeltem meg, hogy egyre több a gépeken a férfi utaskísérő. Ezt már korábban is tapasztaltam más járatokon, de az American Airlines fedélzetén szinte egytől egyig az erősebb nem képviselői tolták a zsúrkocsit és kínálgatták a kávét.
Az amerikai határ átlépés mindig egy adrenalin bomba. Beenged-e a szúrós tekintetű officer, vagy azon honfitársaink sorsára jutunk, akikről legendák keringenek, hogy minden papírjuk rendben volt mégis visszafordították őket? Kiszúrják-e a csempészárut, amit esetünkben egy pár gyulai kolbász testesített meg. Nos, ahogy az már korábban is történt, úgy mentünk át az ellenőrzésen, mint kés a vajon. A puerto ricoi vonású határőr unott tekintettel pecsételte be a beléptető bélyegzőt az útlevelünkbe és az ujjlenyomat procedúra sem tartott tovább egy percnél. Ami újdonság volt számomra, hogy megszűnt a kártya rendszer, amikor a belépésnél hatvanhat kérdésre kellett válaszolni, aztán stresszelve őrizni a letépett kártya másik felét a kilépéshez. 

A váróteremből kilépve arcul csapott a hőség. 37 fok árnyékban, még ha száraz is a levegő, nem piskóta. A 8-as terminál kijárata semmiben nem különböző az európai nagyvárosokétól, rögtön megtaláltuk a taxira várakozók sorát. Jöttek is a jól ismert sárga járgányok szép sorban. Közben színesbőrű tesók ajánlkoztak egy fuvarozásra, de mi inkább megvárjuk a yellow cab-et, mégis csak az az autentikus errefelé. Éppen a sor elejére kerülünk, amikor odagurul hozzánk egy Volkswagen Golf. Hát ilyen nincs, mondom! Iderepülök több ezer kilométert, hogy beültessenek egy Golfba? Ráadásul mindhármunknak be kellett passzírozni jól kifejlett testünket a hátsó ülésre, mert a kocsi eleje golyóálló üveggel volt leválasztva. A biztonsági elválasztón félrehúzott kis ablakon keresztül átnyújtottam az otthon gyártott kártyámat, amin a hotel neve és címe mellé a biztonság kedvéért mellékeltem egy Google térképet, bejelölve a leggyorsabb útvonalat. A fekete sofőr ettől a precizitástól feltűnően ideges lett. Közölte, hogy ne fárasszam őt ilyesmivel, csak a címet mondjam. Nem baj, azért nem volt hiábavaló a munkám, legalább látta, hogy felkészültek vagyunk, és talán nem visz városnézésre, amit egyébként is holnapra terveztünk. A csütörtök délutáni brooklyni csúcsforgalomban volt időm eljátszani a térdemnél lévő érintőképernyős monitorral, amin az NBC adása ment, és addig nyomogattam, míg kijött egy navigációs térkép, rajta a megtett útvonalunkkal. Azért tudnak ám ezek az oroszok!
Manhattanben horror árban vannak a szállások, ezért aztán úgy okoskodtam, hogy ha Brooklynban fele annyiért foglalok, és minden nap bemetrózok, még mindig jobban járok. Igaz elveszítek egy kis időt a földalattin, de ha úgy fogom fel, hogy az is egy élmény, akkor ez egyáltalán nem baj. Ez a városrész nem tartozik ugyan a hírhedt negyedekhez, ennek ellenére, ahogy közeledtünk a célpont felé, egyre világosabbá vált, hogy bizony ez nem egy úri környék. A viktoriánus házak lépcsőin fejkendős, tetovált puerto ricoi suhancok csoportokba verődve múlatták az időt, pont ahogy a filmekben láttuk. Ha már a sztereotípiáknál tartunk, meg volt a kinyitott tűzcsappal fröcskölő gyerekcsapat is, és a bevásárló kocsit toló hajléktalan, pedig még csak fél órája vagyunk a városban. A hotel olyan, amit vártam. Lepukkadt, de tiszta, és az indiai recepciós, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mosolyogva mondta, hogy Budapest milyen szép város. Igaz, ő még nem járt arra, de egy haverja már majdnem. Mindegy, földrajzból beírtam neki az ötöst. Kicsit aggaszó volt, hogy ő is egy golyóálló üveg mögött fogadja a vendégeket, de hát nem Svájcban vagyunk, errefelé meg ez a módi.
Még legalább két órát fent kéne maradni, hogy akklimatizálódást megkezdjük, ezért lementünk az utcára körülnézni, hogy húzzuk egy kicsit az időt. Szemben velünk egy benzinkút-fánkos kombó, természetesen golyóálló üveggel védett pénztárral és néhány kisebb étterem, bár. Közvetlenül a szálló előtt a metrómegálló lejárata úgy nézett ki, mint a körúton egy nyilvános WC lépcsője, de biztonságosnak tűnt. A munkából hazatérő, megfáradt asszonyok jöttek fölfele. Mi meg le, hogy feltérképezzük a jegyvásárlási opciókat. A dolog rém egyszerű, két automata állt a beléptető kapuk előtt, amik mindenféle fizetőeszközt elfogadnak és minimális nyelvtudással is könnyen kezelhető. A jegy ára 2,50 $ és ezzel két órán belül meg kell kezdenünk az utazást. Akárhányszor átszállhatunk vele, a lényeg, hogy arra figyeljünk, nehogy valahol kilépjünk egy forgókapun, mert akkor kikerültünk a rendszerből és vehetünk új jegyet.

2. nap (július 6. péntek)


Felvértezve a jegyekkel beszálltunk a szürke L jelű szerelvénybe, merthogy itt betűkkel jelölik a különböző vonalakat. Számtalan metrón ültem már, mégis a new yorki egy kicsit más. Na nem küllemre, inkább érzésre. Előjöttek a számtalan filmben látott jelenet, ahol rendszerint valami bűneset zajlik itt, esetleg egy jó kis katasztrófa. No meg az a rengeteg különböző ember a világ összes rasszából, igazi olvasztótégely érzés. Ahogy közeledünk a belváros felé, egyre több az utas. Minden második füléből lóg ki valamilyen zsinór, és egykedvűen hallgatja a kedvenc zenéjüket. Néhányan olvasgatnak, esetleg még szunyókálnak egy kicsit. A nyolcadik és a negyven kettedik utca sarkán láttuk meg először az igazi New Yorkot. Manhattan felhőkarcolói hatalmas legovárként tornyosultak felettünk. Az utcán hemzsegnek a taxik, villognak a reklámfeliratok, és már a hot-dog árusok is készítik fel bódéjukat a reggeli nyitásra. Azt hiszem pont ilyennek képzeltem. Álltunk még egy darabig a sarkon földbe gyökerezett lábakkal és szívtuk magunkba az érzést és némi kis szmogot. Aztán irány az 50. utca, ahol a New York Pass kártyánkat kellett átvenni. Ez egy nagyon hasznos kis találmány, 145 dollár leszurkolása után kaptunk egy olyan chipkártyát, amivel két napon át szinte az összes attrakcióra bemehetünk minden további költség nélkül és számos egyéb helyre kínál jelentős kedvezményeket. Továbbá feljogosít a városnéző buszok korlátlan használatára, amivel gyakorlatilag minden fontos helyre eljuthatunk. Egy komplett guidebookot is adnak hozzá, amiből aztán előre megtervezhetjük, hogy miket fogunk meglátogatni a rendelkezésünkre álló időben. Én ezt már otthon megtettem és a tanácsok szerint, mindjárt reggel abszolválni szerettem volna az Empire State Building tetején lévő kilátót, mert állítólag napközben már több órás sor is kialakulhat. Erre utalt az a sok kordonkötél is, amit most nagyon gyorsan sikerült kikerülnünk és szinte sorállás nélkül fent találtuk magunkat a 86. emeleten lévő kilátón. Nem szeretnék giccses költői szófordulatokat alkalmazni, ezért csak annyit mondok, nagyon állat.
A buszjegyhez kaptunk egy térképet is, amin jelezték a fontosabb látnivalókat és azokat a pontokat, ahol le illetve fel lehet szállni. Néhány megálló után újból leszálltunk a Broadway és a 23. utca sarkán, ahol a Fletiron Building is található. Ez az az ék alakú ház, ami arról híres, hogy elsőként alkalmazták az acélváz szerkezetes megoldást, ami aztán a felhőkarcolók építésének lehetőségét is biztosította.


Innen csak néhány sarokra található Theodore Roosevelt elnök szülőháza, ami nemzeti emlékhely, és mint olyan, egyben lehetőség az Annual Pass kiváltására is. Ez a kis plasztikkártya nekünk egy szenzációs lehetőség, mert még egy csomó nemzeti parkot és emlékhelyet fogunk felkeresni utunk során és ez mindhármunknak, valamint az autónknak is, ingyenes belépési lehetőséget biztosít. Egy évig érvényes, ára mindössze 80$, ami már a negyedik parknál megtérül, mi meg ennek több mint a dupláját kívánjuk felfedezni. Mindjárt akár ezt az épületet is, a gond az, hogy csak vezetett látogatáson lehet részt venni, ami viszont csak félóra múlva indul, ez pedig nem fér bele a mi feszített ütemtervünkbe. Így hát vissza a buszhoz és le egészen Manhattan csücskébe, ahonnan a zsúfolt hajók indulnak Liberty Islandre. Szerettük volna abszolválni a kötelező látnivalókat mindjárt az első nap, mert sose lehet tudni, milyen váratlan esemény jön közbe. Ma gyönyörűen süt a nap, viszonylat tiszta az idő, essünk túl hát a Szabadságszobor fotózáson! Dél körül értünk a jegypénztárakhoz, ahol persze továbbra sem kell fizetnünk, mert a New York Pass kártyánk ide is érvényes. Hanem ami ott fogadott, az minden képzeletemet felülmúlta. Olyan mérhetetlen tömeg gyűlt össze a kikötő bejáratánál a tűző napon, hogy erősen fontolóra vettem ennek a napirendi pontnak a kihagyását. Végül mégiscsak beálltunk a hosszan kígyózó sor végére, hogy aztán egy órás csoszogás után egy sátorban felállított beléptető rendszerhez érjünk. Ez pont olyan, mint a repülőtereken: öv, karóra, szemüveg le, zsebekből aprópénz, mobil telefon ki és a táskával együtt fel az átvilágító szalagra. Utána át a detektor kapun, ami persze ennek ellenére megszólal. Ilyenkor jön a személyes átvilágítás, ami az én esetemben pozitív eredményt hozott. Történt ugyanis, hogy még reggel zsebre vágtam a svájci bicskámat, mit lehet tudni, mégis csak New York utcáin fogunk sétálgatni. Na ezt itt nem akceptálták. Egy ekkora halef, súlyos veszélyt jelentene a szoborra nézve, szeptember 11-e óta ilyesmit nem lehet felvinni a hajóra. Hiába magyaráztam, hogy ez csak egy sörnyitó. Azt mégsem várhatják el az én koromban, hogy foggal pattintsam le a kupakot. Azt meg pláne nem, hogy bambival oltsam a szomjamat, amikor végre nem kell vezetnem. A rendőrségi pulthoz kísértek, ahol a rend szigorú őrei kitessékeltek a sorból. Azt még engedték, hogy átadjam a fényképezőgépet a nejemnek és elbúcsúzzam a családomtól, de aztán a biztonsági őr könyörtelenül a kijárathoz vezetett. Két órát csöveztem a parkban, mire viszont láthattam a fényképezőgépemet, benne a csodálatos fotókkal a 130 éves, 93 m magas szoborról. Felmenni továbbra sem lehet, gyakorlatilag azért állsz sorba több mint egy órát, hogy aztán újból sorba állhass a visszaúthoz.
Egy újabb nyitott tetejű buszon folytattuk az utunkat visszafelé az East River partján. Az itteni idegenvezető nem volt olyan vicces, mint az előzőek, és a beszédét is nehezen lehetett megérteni, de a látvány magáért beszélt. Átvágtunk a China Town-on és Little Italy-n, elhaladtunk a Brooklyn híd előtt, majd az ENSZ központ tornyánál, hogy aztán megérkezzünk a következő állomásra a Rockefeller palotához, ami nem is egy palota, hanem több felhőkarcolóból álló épületegyüttes, amely irodáknak, üzleteknek ad otthont. Itt is van egy fizetős kilátó a hetvenediken, de természetesen ide sem mehettem fel, mert vigyáznom kellett a bicskámra.


3. nap (július 7. szombat)

Magyar étterem a Central Park közelében

4. nap (július 8. vasárnap)

Central Park gránit sziklái

5. nap (július 9. hétfő)

Niagara


6. nap (július 10. kedd)

Cleveland



7. nap (július 11. szerda)

Detroit

Windsor (Ontario)


8. nap (július 12. csütörtök)

Michigan tópart

Chicago

9. nap (július 13. péntek)


10. nap (július 14. szombat)

Chicago


11. nap (július 15. vasárnap)

Galena (Illinois)

Kukorica palota, Mitchell (Dél-Dakota)


12. nap (július 16. hétfő)

Préri kutya (Dél-Dakota)

Badlands (Dél-Dakota)


13. nap (július 17. kedd)

Mt. Rushmore


14. nap (július 18. szerda)

Dewils Tower

Medicine Wheel (Indián szenthely 3048 méteren)

Cody (Wyoming)

15. nap (július 19. csütörtök)

Egy kis Yellowstone:






16. nap (július 20. péntek)

Jackson (Wyoming)



17. nap (július 21. szombat)




18. nap (július 22. vasárnap)

Mount Evens, Sziklás hegység, 4400 m.


19. nap (július 23. hétfő)

Colorado National Monument  (Colorado)

Arches National Park (Utah)



20. nap (július 24. kedd)

Capitol Reef NP (Utah)
Off Road

21. nap (július 25. szerda)

Zion NP (Utah)

Monument Valley (Arizona-Utah)

22. nap (július 26. csütörtök)

Grand Canyon (Arizona)
Williams (Arizona)


23. nap (július 27. péntek)

A 66-os út (Arizona)



Hoover gát (Nevada)


24. nap (július 28. szombat)

Las Vegas (Nevada)