2. nap (július 6. péntek)

Felvértezve a jegyekkel beszálltunk a szürke L jelű szerelvénybe, merthogy itt betűkkel jelölik a különböző vonalakat. Számtalan metrón ültem már, mégis a New York-i egy kicsit más. Na nem küllemre, inkább érzésre. Előjött a számtalan filmben látott jelenet, ahol rendszerint valami bűneset zajlik itt, esetleg egy jó kis katasztrófa. No meg az a rengeteg különböző ember a világ összes rasszából, igazi olvasztótégely érzés. Ahogy közeledtünk a belváros felé, egyre több lett az utas. Minden második füléből kilóg valamilyen zsinór, és egykedvűen hallgatja a kedvenc zenéjét. Néhányan olvasgatnak, esetleg még szunyókálnak egy kicsit. A nyolcadik és a negyven kettedik utca sarkán láttuk meg először az igazi New Yorkot. Manhattan felhőkarcolói hatalmas legovárként tornyosultak felettünk. Az utcán hemzsegtek a taxik, villogtak a reklámfeliratok, és már a hot-dog árusok is készítik fel bódéjukat a reggeli nyitásra. Pont, ahogy elképzeltem. Álltunk még egy darabig a sarkon földbe gyökerezett lábakkal és szívtuk magunkba az érzést és némi kis szmogot. Aztán irány az 50. utca, ahol a New York Pass kártyánkat kellett átvenni. Ez egy nagyon hasznos kis eszköz. 145 dollár leszurkolása után kaptunk egy olyan chipkártyát, amivel két napon át szinte az összes attrakcióra bemehetünk minden további költség nélkül és számos egyéb helyre kínál jelentős kedvezményeket. Továbbá feljogosít a városnéző buszok korlátlan használatára, amivel gyakorlatilag minden fontos helyre eljuthatunk. Egy komplett guidebookot is adnak hozzá, amiből aztán előre megtervezhetjük, hogy miket fogunk meglátogatni a rendelkezésünkre álló időben. Én ezt már otthon megtettem és a tanácsok szerint, mindjárt reggel abszolválni szerettem volna az Empire State Building tetején lévő kilátót, mert állítólag napközben már több órás sor is kialakulhat. Erre utalt az a sok kordonkötél is, amit most nagyon gyorsan sikerült kikerülnünk és szinte sorállás nélkül fent találtuk magunkat a 86. emeleten lévő kilátón. Nem szeretnék giccses költői szófordulatokat alkalmazni, ezért csak annyit mondok, nagyon állat.

A buszjegyhez kaptunk egy térképet is, amin jelezték a fontosabb látnivalókat és azokat a pontokat, ahol le illetve fel lehet szállni. Néhány megálló után újból leszálltunk a Broadway és a 23. utca sarkán, ahol a Fletiron Building is található. Ez az az ék alakú ház, ami arról híres, hogy elsőként alkalmazták az acélváz szerkezetes megoldást, ami aztán a felhőkarcolók építésének lehetőségét is biztosította.

 

Innen csak néhány sarokra található Theodore Roosevelt elnök szülőháza, ami nemzeti emlékhely, és mint olyan, egyben lehetőség az Annual Pass kiváltására is. Ez a kis plasztikkártya nekünk egy szenzációs lehetőség, mert még egy csomó nemzeti parkot és emlékhelyet fogunk felkeresni utunk során és ez mindhármunknak, valamint az autónknak is, ingyenes belépési lehetőséget biztosít. Egy évig érvényes, ára mindössze 80$, ami már a negyedik parknál megtérül, mi meg ennek több mint a dupláját kívántuk felfedezni. Mindjárt akár ezt az épületet is, a gond az, hogy csak vezetett látogatáson lehet részt venni, ami viszont csak félóra múlva indult, ez pedig nem fért bele a mi feszített ütemtervünkbe. Így hát vissza a buszhoz és le egészen Manhattan csücskébe, ahonnan a zsúfolt hajók indulnak Liberty Islandre. Szerettük volna abszolválni a kötelező látnivalókat mindjárt az első nap, mert sose lehet tudni, milyen váratlan esemény jön közbe. Aznap gyönyörűen sütött a nap, viszonylat tiszta volt az idő, essünk hát túl a Szabadságszobor fotózáson! Dél körül értünk a jegypénztárakhoz, ahol persze továbbra sem kell fizetnünk, mert a New York Pass kártyánk ide is érvényes. Hanem ami ott fogadott, az minden képzeletemet felülmúlta. Olyan mérhetetlen tömeg gyűlt össze a kikötő bejáratánál a tűző napon, hogy erősen fontolóra vettem ennek a napirendi pontnak a törlését. Végül mégiscsak beálltunk a hosszan kígyózó sor végére, hogy aztán egy órás csoszogás után, egy sátorban felállított beléptető rendszerhez érjünk. Ez pont olyan, mint a repülőtereken: öv, karóra, szemüveg le, zsebekből aprópénz, mobil telefon ki és a táskával együtt fel az átvilágító szalagra. Utána át a detektor kapun, ami persze ennek ellenére megszólal. Ilyenkor jön a személyes átvilágítás, ami az én esetemben pozitív eredményt hozott. Történt ugyanis, hogy még reggel zsebre vágtam a svájci bicskámat, mit lehet tudni, mégis csak New York utcáin fogunk sétálgatni. Na ezt itt nem akceptálták. Egy ekkora halef, súlyos veszélyt jelentene a szoborra nézve, szeptember 11-e óta ilyesmit nem lehet felvinni a hajóra. Hiába magyaráztam, hogy ez csak egy sörnyitó. Azt mégsem várhatják el az én koromban, hogy foggal pattintsam le a kupakot. Azt meg pláne nem, hogy bambival oltsam a szomjamat, amikor végre nem kell vezetnem. A rendőrségi pulthoz kísértek, ahol a rend szigorú őrei kitessékeltek a sorból. Azt még engedték, hogy átadjam a fényképezőgépet a nejemnek és elbúcsúzzam a családomtól, de aztán a biztonsági őr könyörtelenül a kijárathoz vezetett. Két órát csöveztem a parkban, mire viszont láthattam a fényképezőgépemet, benne a csodálatos fotókkal a 130 éves, 93 m magas szoborról. Felmenni továbbra sem lehet, gyakorlatilag azért állsz sorba több mint egy órát, hogy aztán újból sorba állhass a visszaúthoz.
Egy újabb nyitott tetejű buszon folytattuk az utunkat visszafelé az East River partján. Az itteni idegenvezető nem volt olyan vicces, mint az előzőek, és a beszédét is nehezen lehetett megérteni, de a látvány magáért beszélt. Átvágtunk a China Town-on és Little Italy-n, elhaladtunk a Brooklyn híd előtt, majd az ENSZ központ tornyánál, hogy aztán megérkezzünk a következő állomásra a Rockefeller palotához, ami nem is egy palota, hanem több felhőkarcolóból álló épületegyüttes irodákkal, üzletekkel. Itt is van egy fizetős kilátó a hetvenediken, de természetesen ide sem mehettem fel, mert vigyáznom kellett a bicskámra.

- - -