Az utazás első napja még a felkészülés és várakozás időszakában felgyülemlett feszültségében zajlik. Csak nehogy közbe jöjjön valami! El ne aludjuk a repülőgép indulást! (Bár erre még soha nem volt példa.) Senki ne legyen beteg! (Erre már volt precedens, de azért elindultunk.) Mégiscsak életünk eddigi legnagyobb útjáról van szó, ha nem is kilométerben, de időben, szervezésben, látnivalókban mindenképp. Ahogy elhagyta a repülő Ferihegyet, ez a feszültség átment izgatott várakozásba. Az első lépéseken túl vagyunk, a kaland megkezdődött.
A londoni Heathrow repülőtéren újabb biztonsági intézkedéssel örvendeztette meg a kreatív reptéri biztonsági szolgálat, a gyanútlan turistákat. Kérdező emberek állítják meg az átszállni igyekező utasokat, és arról faggatnak, hogy tényleg tiéd-e a bőrönd, amit éppen vonszolsz magad után? És hogy te pakoltad-e be egyedül, meg ilyesmik. Aztán volt még egy órás csúszás is (nem tudom, mi lesz itt három hét múlva, ha kezdődik az olimpia), de ezt leszámítva gördülékenyen ment az utazás. Csak annyi említésre méltót figyeltem meg, hogy egyre több a gépeken a férfi utaskísérő. Ezt már korábban is tapasztaltam más járatokon, de az American Airlines fedélzetén szinte egytől egyig az erősebb nem képviselői tolták a zsúrkocsit és kínálgatták a kávét.
Az amerikai határátlépés mindig egy adrenalin bomba. Beenged-e a szúrós tekintetű officer, vagy azon honfitársaink sorsára jutunk, akikről legendák keringenek, hogy minden papírjuk rendben volt mégis visszafordították őket? Kiszúrják-e a csempészárut, amit esetünkben egy pár gyulai kolbász testesített meg. Nos, ahogy az már korábban is történt, úgy mentünk át az ellenőrzésen, mint kés a vajon. A latin képű határőr unott tekintettel pecsételte be a beléptető bélyegzőt az útlevelünkbe és az ujjlenyomat procedúra sem tartott tovább egy percnél. Ami újdonság volt számomra, hogy megszűnt a kártya rendszer, amikor a belépésnél hatvanhat kérdésre kellett válaszolni, aztán stresszelve őrizni a letépett kártya másik felét a kilépéshez.
A váróteremből kilépve arcul csapott a hőség. 37 fok árnyékban, még ha száraz is a levegő, nem piskóta. A 8-as terminál kijárata semmiben nem különbözik az európai nagyvárosokétól, rögtön megtaláltuk a taxira várakozók sorát. Jöttek is a jól ismert sárga járgányok szép sorban. Közben színesbőrű tesók ajánlkoztak fuvarozásra, de mi inkább megvártuk a yellow cabet, mégis csak ez az autentikus errefelé. Éppen a sor elejére kerültünk, amikor odagurult hozzánk egy Volkswagen Golf. Hát ilyen nincs – mondom. Iderepülök több ezer kilométert, hogy beültessenek egy Golfba? Ráadásul mindhármunknak be kellett passzírozni jól kifejlett testünket a hátsó ülésre, mert a kocsi eleje golyóálló üveggel volt leválasztva. A biztonsági elválasztón félrehúzott kis ablakon keresztül átnyújtottam az otthon gyártott kártyámat, amin a hotel neve és címe mellé a biztonság kedvéért mellékeltem egy Google térképet, bejelölve a leggyorsabb útvonalat. A fekete sofőr ettől a precizitástól feltűnően ideges lett. Közölte, hogy ne fárasszam őt ilyesmivel, csak a címet mondjam. Nem baj, azért nem volt hiábavaló a munkám, legalább látta, hogy felkészültek vagyunk, és talán nem visz városnézésre, amit egyébként is csak holnapra terveztünk. A csütörtök délutáni brooklyni csúcsforgalomban volt időm eljátszani a térdemnél lévő érintőképernyős monitorral, amin az NBC adása ment, és addig nyomogattam, míg kijött egy navigációs térkép, rajta a megtett útvonalunkkal. Azért csak tudnak valamit ezek az oroszok!
Manhattanben horror árban vannak a szállások, ezért aztán úgy okoskodtam, hogy ha Brooklynban fele annyiért foglalok, és minden nap bemetrózunk, még mindig jobban járok. Igaz, elveszítek egy kis időt a földalattin, de ha úgy fogom fel, hogy az is egy élmény, akkor ez egyáltalán nem baj. Ez a városrész nem tartozik ugyan a hírhedt negyedekhez, ennek ellenére, ahogy közeledtünk a célpont felé, egyre világosabbá vált, hogy bizony nem egy úri környék. A viktoriánus házak lépcsőin fejkendős, tetovált puerto ricoi suhancok csoportokba verődve múlatták az időt, pont ahogy a filmekben láttuk. Ha már a sztereotípiáknál tartunk, meg volt a kinyitott tűzcsappal fröcskölő gyerekcsapat is, és a bevásárló kocsit toló hajléktalan, pedig még csak fél órája vagyunk a városban. A hotel olyan, amit vártam, lepukkadt, de tiszta. Az indiai recepciós amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mosolyogva mondta, hogy Budapest milyen szép város. Igaz, ő még nem járt arra, de egy haverja már majdnem. Mindegy, földrajzból beírtam neki az ötöst. Kicsit aggaszó volt, hogy ő is egy golyóálló üveg mögött fogadja a vendégeket, de hát nem Svájcban vagyunk, errefelé meg ez a módi.
Még legalább két órát fent kéne maradni, hogy akklimatizálódást megkezdjük, ezért lementünk az utcára körülnézni, hogy húzzuk egy kicsit az időt. Szemben velünk egy benzinkút-fánkozós kombó, természetesen golyóálló üveggel védett pénztárral és néhány kisebb étterem, bár. Közvetlenül a szálló előtt található metrómegálló lejárata úgy nézett ki, mint a körúton egy nyilvános WC lépcsője, de biztonságosnak tűnt. A munkából hazatérő, megfáradt asszonyok jöttek felfele. Mi meg le, hogy feltérképezzük a jegyvásárlási opciókat. A dolog rém egyszerű, két automata állt a beléptető kapuk előtt, amelyek mindenféle fizetőeszközt elfogadnak és minimális nyelvtudással is könnyen kezelhető. A jegy ára 2,50 $ és ezzel két órán belül meg kell kezdenünk az utazást. Akárhányszor átszállhatunk vele, a lényeg, hogy arra figyeljünk, nehogy valahol kilépjünk egy forgókapun, mert akkor kikerültünk a rendszerből és vehetünk új jegyet.
